nagyfül – vigyor – csíkszem

Kéknegyvenkettő
paya - Minden cikk - 2006.08.16. - 6 komment

Tegnap Grizlivel kimentünk egy kicsit enyhíteni a baseball okozta függésünket. Nagyon jó volt dobálni, bár ma bal kézzel kell mindent csinálnom…
Kint voltak az ámerikai focisták, pár sérült játékos csak az edzést nézte, velük beszélgettünk egy kicsit. Mondják, hogy a jövő héttől Veszprémben velük fog edzeni a tavalyi magyar bajnok Győr csapata. Szeptemberben lesz az első meccsük, valószínűleg a Stadion füves pályáján (!)...

Érdeklődtek a baseball után, elkérték a kesztyűt, labdát. Cserében kb. fél órát dobáltunk a tojáslabdával. Nagy móka volt. Főleg a csavart labdák…

Magyarfoci
paya - Minden cikk - 2006.08.15. - Kommentek

Nem játszhat Porsevili a szerdai barátságos meccsen, Ausztria ellen…

NYENYENYEEEEENYENYEEEENYEEEEE

Partraszállás
paya - Minden cikk - 2006.08.11. - 4 komment

Bazz, nehéz ez a Call of Duty játék, pedig még csak zöldfülűként nyomom… Nem baj, majdcsak belejövök egyszer…

Új vas
paya - Minden cikk - 2006.08.4. - 4 komment

Laza 7 év után lecseréltem számítógépem alapvető alkatrészeit. Új processzor (P4 2,6GHz DualCore), új RAM (Kingmax 512MBx2), új alaplap (ASUS P5P800 SE).

Csak bírja addig, mint az előzőek (320MB RAM, Intel Celeron 600MHz, ABIT BF8).

Facér
paya - Minden cikk - 2006.08.1. - 11 komment

Nincs Hajni, nyaral.

A héten relax, hogy újult erővel folytathassuk vasárnaptól a párkapcsolat szépségeivel, buktatóival. Nem is tudom jobb lenne-e egy csendes-fojtogatós kapcsolat, a mostani biztosan reformálandó. Majd meglátjuk. Hiányzik. A részemmé vált és én az ő része vagyok.

Gondok nélkül nincs együttélés – közhelyszótár, családi melléklet.

A kérdés valójában az, hogy a felmerülő akadályok megoldását mennyire egymást segítve/akadályozva eszközöljük. Az igazi harmóniára vágyok, amikor is nem egymás fején taposva jutunk ki az aktuális mocsárból, hanem kéz a kézben, a másikat ki-kihúzva a mélyebb gödrökből. Ettől erősödünk.
Lehet, hogy még nem nőttem fel igazán (bár valljuk be őszintén: nem is nagyon szeretnék…), és a nagyfokú idealizmus megbéklyózza a gondolataimat. Az a baj (vagy éppen szerencse…), hogy egy “köszönöm” többet jelent nekem minden kincsnél, és a hálátlan ember hetekre-hónapokra depresszióssá tesz. Nem tudom, hogy mivel tudnám ellensúlyozni. Persze, elfelejtem az illetőnek az önzést, hogy aztán megint hálátlansággal fizessen az önzetlenségre. Kihasználnak.

Miért csinálom még mindig, ennek ellenére? Talán az az 1 százaléknyi hálás tekintet, csillogó szem, ami még mindig mozgat? Vagy a remény, hogy mindenkiben megtaláljam a jóság néha oly kicsi szikráját? Nem tudom.

Tibi (gyűszűszáj…) mondja, hogy az adrenalin mindennél jobb aljzószer. Nekem talán a hála lehet ez. A motor.

Menthetetlenül idealista vagyok. Lehet így leélni egy egész életet?

Mondjuk, az 1 százaléknyi boldogság többet jelent, mint a maradék méreg, harag, csalódás. Igen, a boldogság a mozgatórugó. Akkor van minden: egészség, jókedv. Sohasem fogom megérteni azokat az embereket, akik egy kis szúrkálódás miatt képesek valaki boldogságát elrontani. Az meg mégúgyse, ha ezt önzésből teszik. Volt rá példa, nemegy.

Jó ez a blogolás. Jó kiírni magamból mindent. Lehet, hogy hülyeségeket mondok, de ez van a fejemben.

Ilyen vagyok, nincs mentségem.